Hogy kerül egy mesekönyvbe a fogszabályzós sárkány és az ördög gonoszsága? Miért hagyja faképnél a seprű a boszorkányt, és miért nem bánja a kalózkapitány, hogy a cápa leharapta a lábát?
Fogós kérdések, ugye? Ezekből a muris mesékből megtudhatjuk az igazat, de csakis az igazat! A sikeres Zabaszauruszok-sorozat szerzője másképp, a megszokottól eltérő, vicces helyzetekben mutatja be a népszerű, klasszikusnak számító mesealakokat.
Királylányok és királyfik, sárkányok és lovagok, kísértetek és ördögök, kalózok és varázslók, na és egy boszorka... Tudd meg te is a féltve őrzött titkaikat!
Bár könyvet nem ítélünk meg a borítója alapján (ezt mostanra már jól megtanultam), de gyerekkönyvek esetén ez alól gyakran kivételt teszek. Mert ha felolvasok egy könyvből, akkor igenis fontos, hogy milyen kézbe venni, hogy hogyan néz ki, amikor még csukva tartom, és megy az alkudozás, hogy ma este akkor most egy vagy két mesét fogunk elolvasni, és hogy a tegnapi félbemaradt mese befejezése az most beleszámít-e vagy sem. Szóval a külcsín igenis fontos, ahogy aztán belül is, az illusztrációk, a rajzok, a betűk típusa és mérete mind-mind része lesz az olvasási élménynek. Főleg, hogy az „olvasók” fele a szemével nem a szöveget fogja figyelni, hanem a lapokat.
Egy mese, melyben nincsenek robotok és halálfejek, sem fegyverek, űrlények vagy topmodell kinézetű teremtmények. Nincs benne csúnya beszéd sem, és a bugyuta, értelmetlen, semmitmondó történések is ...